Ezúttal a kultúra Mexikójába repülünk

Frida Kahlo egykori otthona ma múzeum persze.

Itt laktak a festők. A teknős nem mozog

Frida úgy látszik, szép rendet tartott

És gyűjtötte az ilyen régi köveket

Kaktuszt is tartott a kertjében

Frida Kahlo Mexikó talán legismertebb művésze. Kétségtelen, ehhez Salma Hayek is segítette abban a filmben, melyben csinos bajuszkával játszotta a festőnőt. Az eredeti Kahlo (vigyázat, hamisítják), a rossz nyelvek szerint, bizalmas viszonyt is ápolt a kedves szomszéddal,  Lev Davidovics Trockijjal. Az ilyesmit persze nem tudhatjuk biztosan, az azonban tény, szeretője évekig egy magyar fényképész volt.

Kahlo különlegesen színes képeivel, meghökkentő témaválasztásaival (például többször megfestette saját spontán vetéléseit) és egész, különleges történetével, kalandos szerelmi életével vonzza a turistákat.

(Néhány éve egész közelben is meg lehetett nézni a  képeit, a mindig izgalmas kiállításairól ismert bécsi Kunstforumban – erről itt: http://fotolexikon.blogspot.hu/search?q=frida )

Mindenesetre férjével a szintén festőművész  Diego María de la Concepción Juan Nepomuceno Estanislao de la Rivera y Barrientos Acosta y Rodríguezzel, közismertebb nevén. Diego Riveraval szépen laktak. Habár annyi itt a vendég, mint a fene, mégis tökéletes rend az összes szobában.

Kedvencem a konyha – nem úgy néz ki, mit ahol sokat főztek – állítólag nagyon szerették a helyi indián ételeket, gyakran maguk is azt készíttek a hatalmas cserépedényekben. Aztán ott a másik, a tiszta szoba a preparált óriásteknőssel és krokodilussal. A vendég gyerekek állítólag imádták.

Ennél azért sokkal megrázóbb Kahlo festőállványa és az előtte parkoló kerekes-széke. Kahlot ugyanis fiatal korában elütötte egy villamos – hogy hol jár Mexikóban villamos, azt nem sikerült kiderítenünk, de nem adjuk fel, és folytatjuk a  terepmunkát, amíg meg nem leljük. Számtalanszor operálták, de meggyógyítani sosem tudták. A szomszéd szobában ott áll a baldachinos ágya. A tetejére belülről egy tükröt szereltek, ha már felülni sem tudott, akkor fekve festett és a tükörből ellenőrizte a munkáját.

Nézzük végig a képeket,  – van egy olyan, amelyiknél a háttérbe Sztálin idealizált portréja látható, az elé festette saját magát. Arról  nem találtunk feljegyzést, hogy szomszédjának megmutatta-e ezt.

Aztán itt is sétáljunk a kertben, amely afféle kis oázis, ahogy ezt el is várjuk egy jelentős művész mexikói  ingatlanának belső udvarától.

--

A jó húszmilliós Mexikóváros egyik legismertebb, legnépszerűbb épülete a Palacio de Bellas Artes  - A Szépművészetek Palotája. Ezt a jókora, izgalmas alkotást jelentős részben magyar művészek tervezték. Az egyikük Maróti Géza, akit az épületet tervező  Adamo Boari (1863-1928) olasz építész kért fel a közreműködésre, miután az 1906-os milánói világkiállításon állítólag beleszeretett Maróti munkáiba.

Közbeszerzés, pályázat stb nem lassította akkoriban a beruházásokat – csak néhány véres forradalom, puccs és felkelés, de az egészen más tészta – Maróti állítólag kilenc ládányi tervrajzzal érkezett és ő vetette papírra az épület szecessziós belső tereinek vázlatát.

De más magyar művészek is felbukkannak. A budapesti Róth Miksa Emlékház vezetőjétől, Róth életének szorgos kutatójától, Fényi Tibortól tudjuk, hogy a pesti Erzsébetvárosban – annak is Csikágóként csúfolt részében – tevékenykedő Róth is részt vett az annyira fontos díszítések megtervezésében. A mexikóiak szeretik a szép színes dolgokat, hadd örüljenek hát, kaptak a nézőtér felé nagyszerű üvegmozaikot, egy Apollót és a kilenc múzsát ábrázoló, háromrétegű üveglemezekből rafináltan formált szecessziós alkotás.t Állítólag a  Budapesten kivitelezett, darabokban ládákba csomagolt üvegtabló hajón érkezett Mexikóba, és csodák csodája, sem el nem lopták, sem össze nem tört egy sem belőle. Egykor volt gótikus katedrálisok hatását idézve, hatalmas süllyesztett világítótestként került az épületben lévő színház nézőtere fölé.

De mindez semmi ahhoz a világon egyedülálló üvegfüggönyhöz képest, amely szintén itt található. Jelentős részben éppen Fényi Tibor kutatásainak köszönhetően tudhatjuk, hogy nem igaz az az előcsarnokban szereplő felirat az alkotó művészeket felsoroló réztáblán, amelyik az amerikai Tiffany cég szerzőségére utal. Bizony, jelentős részt ez is Róth alkotása.

Jó, az igaz, hogy a Tiffany cég volt a kivitelező. Ám az igazság az, Maróti Róth Miksával együtt tervezte az opálos üveglapokból összeállított többtonnányi, hidraulikus szerkezettel sitty-sutty mozgatható üvegfüggönyt.

A 32 cm vastag, 14 méter széles, 12 és fél méter magas, kicsinek éppen nem mondható remeken, mexikói vulkánok kontúrjai láthatóak dús növényekkel díszített környezetben.

Amúgy a belső képek egy jó részét Frida Kahlo férje, Diego Rivera készítette, hiába no, egy huzmilliós városban is mindig ismerősökbe botlunk.

És mit ér egy ilyen épület, ha nincs a tetején egy rendes szoborcsoport? Semmit se. Hát a mexikói urak is tudták ezt, ezért versenyt hirdettek arra, ki tervezi ide a legszebbet. Szerintem hamar ki fogják találni, hogy a győztes ismét Maróti volt. A női szoborcsoport kisméretű modelljét Jungfer Gyula műlakatos, na persze, szintén Pestről, készítette el, és hajóval szállították Mexikóba. „Tetején a mexikói sas viaskodik a kígyóval, nem vigyázva eléggé, hogy az alatta lévő cactus gömbön megszúrhatja magát. Négy hat méter magas alak, a Zene, az Ének, a Tragédia és a Táncz állják körül egymás kezét fogva a középső magot, alulról lehetőleg tetszetős vonalakat és formákat domborítva - a mint az egy ilyen exponált csoport nőszemélyeihez illik.” - olvashatjuk Maróti visszaemlékezéseiben.

Itt jegyezzük meg, hogy egy dologban e sorok szerzője mindenképpen hasonlít Marótihoz, Róthoz. Ugyanis ők sem látta azt a  nevezetes üvegfüggönyt. Merthogy a zordon teremőrök nem eresztették be, valami olyan butasága hivatkozva, hogy kérem, zárva vagyunk.

Ám, Marótival ellentétben, azért a belső terek, de még a szobor a háztetőről is nekünk legalább megvan.

A kicsit feszült mexikói belpolitikai helyzet miatt több mint harminc évbe tellett, amíg befejezték ezt a kulturális központot. Maróti nem tudott már visszamenni megnézni, Magyarországon egyszerű munkanélküliként tengette az életét. (És csak, a bennfentesség kedvéért, Maróti unokája Bródy András, a híres közgazdász, dédunokája, a még híresebb Bródy János zenész.)

---

Mexikó az aztékok, maják, toltékok és egyéb régi indián népek hazája is. Az óriási Néprajzi Múzeumban szépen össze is gyűjtötték a vonatkozó szobrokat, köveket, edényeket és a többi. Ha nagy a közönségigény rá, akkor legközelebb innen folytatjuk. De addig is, itt egy kép kedvcsinálónak egy korabeli maja pornó oldalról J.

Randevúnk a bajuszos hölggyel

A "Magyar ne lopj"-tól
a kultúráig

Bécsbe átugrani egy jó kiállításra, nem egy nagy ügy. Tulajdonképpen annyi, mint Szegedre vagy éppen Debrecenbe, minden tekintetben. Legalábbis azoknak, akik az 1990 utáni időkben szocializálódtak.

Ám, akinek okozott már lábremegést Hegyeshalomnál (ó, mily sok gondolat tör elő belőlünk e helységnév hallatán), hogy vajon a vámos megtalálja-e a zokniba rejtett, csempész 1000 schillingjét, az tudja, miről beszélünk.

Na persze, most se határ, se schilling, se lábremegés. Csak a kultúra iránti mérhetetlen szomj.

(Amúgy a kilencvenes évek legelején, amikor magyar bevásárlóturisták mirriárdjai lepték el Nickeldorfot vagy a Maria Hilfer Strassét, kezdtünk el Bécsbe átugrani kiállítás nézőbe. A csapatot szervező barátunk, doktor Boros, határozottan megígértette velünk, hogy csak kulturális intézménybe tehetjük be a lábunkat, nehogy már rólunk is azt gondolják, hogy „olyanok” vagyunk. Tartottuk is magunkat ehhez, egészen addig, míg doktor Borosnak múlhatatlan szüksége nem lett egy szakáll-borotvára, ezért tett egy kis engedményt. S körülbelül húsz helyen álltunk meg, hogy megkérdezzük, milyen Bartschneiderrel rendelkezik a meglátogatott kereskedelmi egység, hol általában „Magyar ne lopj!” felirat erősítette a népek barátságát. De, ha már megállunk, akkor a Kapitány is közölte, hogy ő hajókötelet akar nézni, én nekem meg kijelentette akkor már nekem is jár egy töltőtollbolt. Így aztán, amíg be nem következett a fogyasztói társadalom teljes térnyerése, nem is mentünk többet Bécsbe kulturálódni.)

De most megint indulás reggel. Méghozzá a Kunstforum nevű intézménybe, Frida Kahlot látni. A Kunstforum, amelyet egy bank működtet, igazán jókat tud kitalálni, csak az elmúlt években volt itt Chagall, Cezanne, amerikai impresszionisták bemutatója, most Frida Kahlo. Áttekinthető méretű, de azért van annyi kép, hogy megéri eljönni, használható, többnyelvű feliratok. Nem beszélve a szomszédban lévő parkolóházról – nem olcsó ugyan, de a kultúráért áldozatokat kell hozni. Amúgy nagyszerű vonat is jön ide, az osztrák vasutak működtetik. Tiszta, gyors, kényelmes, megfizethető, és a büfében sem csapnak be.

De vissza Kahlo-hoz. Mindig érdekes olyan képekkel találkozni eredetiben, amelyeket reprodukciókból már jól ismerünk. A színek, a hangulat így mégis más. Még akkor is, ha hol egy hát takarja ki a vásznat, hol egy könyök mélyül az oldalamba, hol én lépek valaki sarkára. Hétköznap délelőtt ugyan, de elég sokan vagyunk kíváncsiak arra, milyenek is a valóságban a mexikói művész alkotásai.

Röviden összefoglalva: Jók.

Meg aztán a fényképek, beszámolók az életéről. A szeretője évekig egy magyar származású fotográfus volt – elég sok fényképet készített róla. Nos, a képeken nem is látszik annyira az a bajuszka, amit pedig önarcképeire mindig gondosan odafestett.

Természetesen egynémely képnél megemlítjük, hogy Salma Hayek a róla szóló filmben talán jobb nő volt. De nyilván nem kezeli ilyen ügyesen az ecsetet.

Bő két órát bóklászunk a képek között, aztán irány a Naschmarkt, de ez már egy másik történet.