Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "Argentína" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "Argentína" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése

2008. május 19., hétfő

Szegény marha a bélszín hazájában


Baromságok Buenos Aires-ben


Argentína a bélszín hazája. A bélszín a marhából származik. A marha pedig a pampákról. A pampák igen nagyok, már már beláthatatlanok. A tisztes marha itt nevelkedik – persze nem túl sokáig. Ugyanis a marha sorsa az, hogy vacsora, netán ebéd váljék belőle. E célból persze szegény marhát agyon kell először csapni, majd fel kell darabolni. De ez az állat van olyan barom, hogy életében ebből nem gyanít semmit. Csak jön meg megy a pampán föl alá és zabálja azt a jó hersegő füvet. Délidőben keres valami árnyékos helyet és csendesen kérődzik – ugyanis igen jámbor fajta. Ilyenkor arra szokott gondolni, hogy de szép az élet, milyen gyönyörű a táj és milyen rendesek itt körülötte ezek a kétlábúak, akik gondoskodnak az ő jólétéről. Kedvesen mosolyognak rá és olyasmiket mondanak, hogy egyél kicsim, nekem nősz.
Aztán egy szép napon még világot látni is viszik, teherautóval vagy marhavagonnal – hogy ne csak mindig az a végtelen pampa.
Aztán persze jön a tagló vagy a főbelövés és a darabolás – de a szegény marha ebből már semmit nem érez. Így az sem tűnik föl neki, hogy errefelé egészen másként bontják a húsokat, mint a régi Európában. Talán csak a bélszínt vágják ki ugyanúgy. Node micsoda különbség. Az európai bélszín sem rossz, de aki evett már argentint, az tudja, hogy bélszín és bélszín között fényévnyiek a távolságok.
A lomo esetleg a lomito különös becsben áll, mondhatjuk a nemzeti büszkeség része. Joggal. Annyira ízletes, hogy pácolni sem nagyon érdemes, csak megsütni faszén fölött. A parilla erre szakosodott intézmény – omlós, isteni szeletek landolnak gyorsan az ember asztalán. Ilyenkor még a magamfajta városi kókler is képes felfogni, hogy a marha egy rettentő nagy állat lehet , ugyanis brutális méretű szeleteket sikerül előállítani belőle. Aztán annak is megvan a maga bája, amikor a kulináris látogatót elviszik egy folyóparti dokksorból kiépült bélszínező városnegyedben. Ahol vagy négy-öt kilométeren át sorakoznak a csak bélszínnel foglalkozó vendéglők. Van olyan érzésünk, hogy egy budapestnyi város minden egyes lakosát egyszerre meg lehetne itt vendégelni bélszínnel. De hát ez Buenos Aires – mások a nagyságrendek.
Ezeken a helyeken úgynevezett látványkonyha üzemel, vagyis a vendég felkerekedik, rábök egy fél marhára a szakácsnak, hogy azt kéri, de véresen. És rövidesen megérkezik a kijelölt darab, már csak meg kell küzdeni vele.
Az átlag helyiek persze nem itt bélszíneznek, ők a hentesnél kezdik a napot. A La Boca negyed a szegényebb körzetek közé tartozik, annyira, hogy a húsboltban még csirkét is lehet kapni. De azért mégis, legalább hétvége környékén, jönnek a cekkeres nénik, és szeleteltetik maguknak a jókora bélszíneket, esetleg a hátszínszerű bife de chorizot és a T-bone-ra hajazó bife de costilla-t.
Az ifjú hentes pedig csak feni a kését. És néha vet egy egy darabot a bolt előtt ácsorgó, nyálcsorgató kutyáknak – akik szintén bélszínen nőttek fel.
S közben új marhák elmélkednek már a pampákon, mit sem sejtve arról, hogy egy bajtársuk egy darabját éppen most locoljuk meg egy kis chimichurri-s öntettel.
Dési János

2008. október 12., vasárnap

Az igazán nagy focimeccs

Superclasico

Egyes vélekedések szerint Latin-Amerika szegény. Ezért aztán, például Buenos Aires-ben a gazdagságba, a széles utakba, a fényes kirakatokba, a luxusüzletekbe és a végeláthatatlan argentin bélszínre szakosodott vendéglőkbe beleunt turistákat elviszik még egy csöppet a La Boca negyedbe. A La Boca negyed színes kis kockaházaival, a pici kávéházakból kiszűrődő tangó zenéjével, a koszos utcáival már tényleg mutat némi ágrólszakadt külsőt. Mintha a lerobbant pesti Ferencvárosba cipelnénk az érdeklődő látogatókat.
Szóval, ámuldozunk itt, mert ez már majdnem olyan, mint ahogy otthon elképzeltük ezt a világot. Biztosan itt mondanak oly szépeket, oly szenvedélyeseket egymásnap a végtelen szappanopera hősök is, itt vannak azok az óriási szenvedélyek. Ez tényleg latin-Amerika már. Csak egy kicsit ma zajosabb, élénkebb a szokásosnál itt az élet. Ma lesz a Superclasico. A Superclasico itt eget-földet verő esemény. Ugyanis a két legnagyobb focicsapat csap össze ma itt – abban az országban ahol a foci még játék,szenvedély, minden. Élet és halál.
A Boca Juniors mérkőzik meg örök riválisával a River Plate-val.
A Boca stadion előtt már délelőtt letáboroz a törzsközönség és a környékbeli kocsmákban melegít. A Plate szurkolók csak a folyóparton mernek gyülekezni. Leginkább hozott anyagot fogyasztanak. Közben lovasrendőrök vonulnak fel nagy kényelmesen, az esti attakig még maradt idő.
Szóval, a kávéházakban ülő népek, az utcán ácsorgó unatkozók, mind az esélyeket latolgatják. Állítólag egész Argentína- szerte így van ez, de itt érthetően különösen ígyebbűl. Nemcsak azért, mert itt játsszák a meccset. Többről van szó. Hiszen mindkét csapat bölcsője itt ringott.
A La Bocat itáliai bevándorlók alkották – nagyrészt a város elegáns negyedében lévő impozáns épületek az ő kezük munkáját dicsérik – ma messze az ország legnépszerűbb csapata. Egyes vélekedések szerint, aki nem Boca szurkoló az nem is rendes argentin. Persze ez a csapat azért elsősorban a munkásosztály, a dolgozó kisemberek klubja. Míg mai ellenfele a River Plate inkább az értelmiségieké, a módosabbaké. Még akkor is, ha meglepő módon a River Platet, minden idők legeredményesebb argentin csapatát, is éppen itt a Bocába hozták létre.
A két szurkolótábor még csak távolról hergeli egymást a Boca-sok Gallinas-nak, azaz csirkének csúfolják az ellenfél drukkereit, míg azok sem késnek a válasszal. Bosteros – kiáltják oda, ami talán a mi Ferencvárosunkban és vidékén szargyűjtőnek hangzana.
Itt persze gyorsan hozzáteszik, csak azért kiabálják ezt, mert mi tagadás a La Boca negyedben a csatornázás nem egészen tökéletes, nyílt kanálisokban folyik a szennyvíz és ez kétségtelenül ad a levegőnek valami jellegzetes aromát.
A Boca-t átszelő ipari vágányon megrakott vonat pöfékel, a masiniszta, amint meglátja a Plate szurkolókat boldogan integet nekik, még a dudát is hosszan nyomja.
Mit tehet erre egy tisztes szurkoló? V betűt formáz az ujjából és úgy köszön vissza.

Dési János

2007. június 3., vasárnap

A halhatatlan tangó és az ő királya

Puhán csukjuk le a szemünket, lélegezzünk kétszer-háromszor jó mélyen és mormoljuk el a varázsszót. Most lassan, nagyon lassan kinyithatjuk a szemünket. Csak semmi meglepődés. Argentínában vagyunk. Miért, nem Buenos Airesbe akartunk röppenni egy kicsiny időre?
Gyorsan húzzuk magunkra az estélyi öltönyünket és gyerünk.
Merthogy, mi jut eszünkbe Argentínáról? Egy, kettő. Háromra mindenki együtt mondja: Bélszín, Evita, vörösbor, tangó.
Miután mi most egy tangóshowra megyünk, Buenos Airesben, foglalkozzunk csak ez utóbbival. Az argentinok napi gyakorlata szerint kétféle tangó létezik. Az igazi, a bennszülötteknek, akik éjjel nappal tangót hallgatnak a rádióban; a tévében is külön tangócsatorna üzemel – amúgy pedig, csak egy igazi argentin érzi át azt, hogy mi is az a tangó. Aztán ott a másik fajta tangó, nevezhetjük ezt afféle kereskedelmi tangónak, amely elsődleges célja, hogy a turisták zsebéből varázsoljon ki kisebb-nagyobb összegeket.
Óriási színházterembe hajtanak be minket, csakhogy a zsölyék helyén terített asztalok, vörösbor és bélszín (közepesen átsütve) kerül az asztalra, majd onnan rövidesen a gyomrunkba. Helyben vagyunk.
Evitát ugyan nem látjuk, de másodperceken belül kezdődik a tangóshow. Ennek részleteitől most megkímélem a kedves olvasót. Elég legyen csak annyi, hogy nők és férfiak, jó zenére, határozottan tangóznak –s mi örülünk minden ügyes mozdulatnak, jól eltalált jelenetnek. (Közben még néhány vörös, száraz bor lecsúszik.)
És amikor előrejön egy idősebb bácsi, a zenekar tust húz, a közönség műértőbb része felhördül. A láthatóan sok plasztikai műtéten átesett bácsi ugyanis nem más, mint Argentína, s így az egész világ leghíresebb tangótáncosa. Aki magát egyszerűen csak az évszázad táncosaként szereti nevezni. Ami illő szerénységre vall, ugyanis, 1951-től számolja a karrierjét, amikoris megnyert egy Luna parki tangótánc versenyt. Azóta megállás nélkül mást sem t esz, csak járja a világot, hol itt, hol ott tűnik fel tangóórákat ad, aztán megmutatja, hogy is lehet ezt a színpadon. Szerény számítások szerint is tehát eddig ez már legalább két század, a huszadik és a huszonegyedik tekint le rá úgy mint évszázada legnagyobbjára.
Juan Carlos Copes óriási tapsot kap, amit megmozdul, rosszmájuk szerint már az sem kis teljesítmény, hogy egyáltalán képes kijönni és megpörgetni dús idomú partnernőjét. De ö még ennél is többet akar, bizony, ott tangózik nekünk egy élő legenda, aki állítólag már az ötvenes- hatvanas években nélkülözhetetlenné tette magát, amikor igazi színpadi művészetet faragott a tangóból. Most mondjuk azt, hogy a pampák szele csap meg minket, amikor meglátjuk? Vagy hogy Buenos Aires szegénynegyedeiből értük meg valamit, miközben nézzük? Vagy elég, ha udvariasan az emberi élniakarás egy remek példáját tisztelhetjük benne. Meg még valamit, ifjú kollegái, kik nagyjából az unokái lehetnének, tényleg tisztelettel tekintenek rá – és azért ez szép. Még tapsot is érdemel.
Függöny. Puhán csukjuk le a szemünket, lélegezzünk párat, mormoljuk el a varázsszót.
Újra itthon vagyunk.
Dési János

2007. június 13., szerda

Argentinai patchwork - Falkland háború

Falkland háború
A képen, a háttérben, bizony, jól látják, a londoni Big Ben mása ismerhető föl. Vagy száz évvel ezelőtt az itt élő, Angliából származó közösség emeltette és adományozta Buenos Airesnek, köszönettel a jóltartásért.

Az évek teltek múltak és éppen negyed százada Anglia és Argentína háborúba keveredett egy kicsiny, kopár szigetcsoportért. Ez a falklandi háború. A szigetcsoport itt persze szigorúan a Malvina névre hallgat – az spanyolosabb. A harc során, nagy Britannia megvédte érdekeit, az argentinok csúnya és fájó vereséget szenvedtek, többszázan meg is haltak. Az ő tiszteletükre emeltek egy obeliszket, ahol örökmécses világít és két matróz áll mindig díszőrséget. Ez látható a kép középső részén. Ugyanis az argentinek éppen a londoni ajándék emlékművel szemközt állították föl, az állítólagos angol galádságokra figyelmezető márvány-zászló-díszőr kompozíciót.

Mind e mögött egy csinos park terül el, hol sóvár szerelmespárok és szolid zsebmetszők csatangolnak. A szerelmespárok egymásra nevetnek és csókolódznak, a zsebmetszők pedig ügyes trükkökkel próbálják megszerezni a mindebben gyönyörködő turisták dagadó briftaschniját. Már, ha sikerül nekik, mert mi például résen vagyunk, és elkergetjük őket. Mármint a tolvajokat, mert a szerelmespároknak csak biccentünk, hogy csak így tovább. Ez a szép az egészben, pár méterrel odébb a halottakra emlékeznek, itt meg smárolnak.

Amúgy, az igazság kedvéért jegyezzük meg, Buenos Airesben jó a közbiztonság, lehet még este is sétálni a városban, bántani szinte sosem bántanak errefelé senkit, nincs emberrablás, ami pedig Dél-Amerika egyes részeiben alapvető iparág, – kicsit kifelé, jó, időnként itt is pár gyilkosság, ám már más. Mit keresnék ott sötétedés után?