2008. július 15., kedd

Lenin és a tésztagyár

Esetünk a helyi nacsalnyikkal

Azokban az években Kárpátalja még a szovjet birodalom része volt, a népek benne élték a szovjet, szürke hétköznapokat – némi gorbacsovi szesztilalommal színesítve. Merthogy inni azért lehetett egy kis ügyességgel – de ez nagy móka-kacagással járt. Mikor például a helyi magyar szervezetek képviselőivel elmentünk egy resztaurantba, akkor a kancsó vodkát nem az asztalra, hanem az asztal alá tették és onnan tölthettünk magunknak. Ennyit a tilalmakról.
Amúgy Magyarországon akkor már nagyon közeledett a rendszerváltás, ezt onnan is lehetett tudni, hogy az újságírók felbátorodtak, mertek kérdezni, nyomozni, hivatalosságokat szorongatni. Mi például a kárpátaljai „tésztagyár” ügyét próbáltuk felgombolyítani. A „tésztagyárról” mindenki tudta, hogy egy óriási radarállomás lesz itt valahol – amely annyi áramot és vizet vesz majd el a civil lakosságtól, hogy annak aztán alig marad. És különben is, nem jó az ilyen titokban felhúzott katonai építmény a szomszédban.
Ígyhát nekiindultunk oknyomozni, a szálak a megyei pártbizottságra vezettek. Bonyolult manőverekkel találkozót csikartunk ki a helyi párttitkárból, akinek neve hallatán megremegtek amúgy igen bátor új itteni barátaink. Az itteni barátok szerint ugyanis az nem úgy megy ám, hogy csak úgy becsöngetünk, hogy megjöttünk – egy ilyen komoly emberhez.
De mi határozott lépésekkel átvágtunk a Lenin-szoborral díszített óriási téren, bemasíroztunk a pártbizottság épületébe, hosszan csevegtünk a portással. Cigarettával kínáltuk a mellette üldögélő egyenruhás egyént. Aztán némi telefonálás után azt mondták, menjünk a páternoszterhez, harmadik emelet, ott vár minket a továris szekretár.
Páternoszter, első emelet, ami itt a második, ugyanis a földszint az első, orosz szokás szerint.
Aztán minden elsötétedik. Mint egy körbe kör után kiderült, a főelvtársak emeletén a páternoszternek is van egy marha nagy fémajtaja – azt kell menetből kinyitni, ha a nacsalnyik színe elé akarunk kerülni. A lift előtt karszalagos gyizsurnij – hogy a kalasnyikov a lábához volt e támasztva, vagy csak a hangulatból gondoltuk ezt – már nem tudom.
A titkár szobája, mint a Keleti pályaudvar legnagyobb váróterme, s bástyányi íróasztala előtt egy telefon annyi gombbal, amennyi egy atomerőmű vezérlőtermében sincs.
Titkár elvtárs kedélyes volt, magyarul ugyan csak káromkodni tudott, de ezen tudományával lelkesen büszkélkedett. Velünk érkezett helyi kollegánk – ki később Magyarországra emigrálva többször értekezett rendszerváltó bátorságáról – sajnos nem merte lefordítani a mi pimasznak számító kérdéseinket. De hála a korábbi, az orosz nyelv magas szintű oktatásának és Pisti barátom jelentős artyeki pionir rutinjának azért mégiscsak megkérdeztük azt, amit akartunk. Titkárunk jókat röhögött igyekezetünkön, bátorítóan hunyorított egy –egy nehezebb ragozásnál (eszközhatározó eset például) és biztosított arról, tésztagyár lesz az.
Mi az információt szépen köszöntük (Balsoje szpaszibó) és az ajtóval védett páternoszteren keresztül visszatértünk a lenines térre.
Dési János

Nincsenek megjegyzések: